Ha észrevétele, javaslata van az oldallal kapcsolatosan, az alábbi módokon jelezheti:

2Személyesen: Flórián tér 17.
3Telefonon: +36 45 405 106

MINDEN SEGÍTŐ ÉSZREVÉTELT ÉS ÖTLETET ÖRÖMMEL FOGADUNK!

A LELKÉSZI HIVATAL NYITVATARTÁSA 

Hétfőtől - Péntekig:  08.30 - 16:00
Szombaton:             Zárva

Vasárnap:               09.30 - 10.00 és 11.00 - 11.30

 

Hétköznapi bizonyságtételeink

Rám, aki nem az egyházon belül vagy annak közelében végzi mindennapos munkáját, mindig nagy hatást tesz, amikor valaki nyíltan és nyilvánosan bizonyságot tesz a hitéről. 

Hétköznapi életem színteréről sajnos nem is túl sok pozitív példáról tudok beszámolni. Tény, hogy egy üzleti megbeszélésen vagy egy kampányterv kidolgozásakor vajmi kevés lehetőség van arra, hogy az ember „színt valljon”, mégis, a mindennapi munkavégzés során adódnak olyan helyzetek, amikor lehetőség nyílik az emberi oldal kitárulkozására és esetleg ezzel együtt hitvallástételre is. Őszintén meg kell vallanom, több mint 10 éves szakmai pályafutásom során nem nagyon találkoztam ilyen esettel.  Ugyanakkor biztos vagyok (vagy inkább csak bízom?) abban, hogy a több száz ember között, akikkel az elmúlt 10 év alatt találkoztam, mégiscsak vannak olyanok, akik hívő keresztények – még ha erről nyíltan nem tettek is tanúbizonyságot. De mégis miért olyan nehéz ez? Miért tartjuk meg magunknak a hitünket? Pusztán úgy érezzük, hogy senki másra nem tartozik? Vagy netalántán szégyelljük is? Esetleg attól tartunk, hogy ha a beszélgetőtársunk mélyebben belekérdez, már nem tudunk helytállni?

Valljuk meg őszintén, kereszténynek lenni manapság nem trendi. Menő melegnek, zöldnek, buddhistának vagy épp hindunak lenni, na de kereszténynek – az nem! Az imént említett közösségek képviselői érdekes módon fennen szóval hirdetik hovatartozásukat, meggyőződésüket, értékrendjüket, és nyíltan kiállnak e mellett minden lehetséges fórumon. De mi a helyzet velünk, keresztényekkel?

Éppen a hétköznapi keresztény bizonyságtételek rendkívül szerény száma miatt tartom nagyra azt, aki a hitét a templomon, a gyülekezeten kívül is meri vállalni. Méghozzá nem csak szűk körben – családja, munkatársai, barátai előtt – (bár időnként az is épp elég lenne), hanem éppen a nagy nyilvánosság előtt. 

A mai napig libabőrös lesz a hátam, ha visszagondolok Mészáros János Elek győzelmére ama bizonyos tehetségkutató műsorban. A köztudottan református presbiter (szerintem már az is nagy szó, hogy ezt vállalta) az RTL Klub élő esti adásában, több millió ember előtt idézte Pál apostol szavait: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. Ez igen! Így kell ezt csinálni! Alázatosan, szerényen, őszintén, tiszta szívből.

Vessünk egy pillantást most az elmúlt hetek legnagyobb érdeklődésre számot tartó eseményére, az olimpiára. A 2012-es Londoni Olimpiai és Paralimpiai Játékok nyitóünnepségét 900 millió ember követte nyomon világszerte, de az egyes sporteseményeket is több száz millióan követték nyomon.  Az olimpiai játékok kapcsán többször is lehetett hallani arról, hogy az esemény épp az iszlámok szent hónapja, a ramadán idejére esik, amikor is a hívek normál esetben sem ételt, sem italt nem vehetnek magukhoz napközben.  Szintén többször, több fórumon lehetett hallani, olvasni a muszlim fejkendő, a hidzsáb, okozta bonyodalmakról, amelynek használatára a Nemzetközi Olimpiai Bizottság – különböző szervezetek nyomására – végül is áldását adta. Ugyanakkor vajmi keveset lehetett hallani a keresztény hit megnyilvánulásairól az olimpián – vagy legalábbis a hazai média nem igazán foglakozott ezzel a témával.

Szerencsére azonban nem mindenütt volt ez így. A sokszínűségéről ismert Egyesült Államokban ugyanis számos médium, többek között a The Washington Post is külön összeállítást szentelt a témának, persze elsősorban saját keresztény sportolóinak felvonultatásával. Ebben szerepel az amerikai gátfutó, Lolo Jones, aki mély vallásosságáról már többször is tanúbizonyságot tett a világ előtt, és aki így nyilatkozott olimpiai részvétele kapcsán: „Istennel semmi sem lehetetlen. Megtiszteltetés számomra, hogy képviselhetem az Egyesült Államokat a 2012-es londoni olimpián”.  Jones Twitter-bejegyzéseiben is számtalanszor említi az Úrral való viszonyát. Szintén a szóban forgó összeállításban szerepel Claressa Shields, az amerikaiak 17 éves bokszolónője, aki saját bevallása szerint minden egyes alkalommal Istennel együtt száll a ringbe. „Isten mindenkit bizonyos céllal kelt fel reggel. Boldog vagyok, hogy engem is felkeltett, és tudom azt, hogy mi a célom” – nyilatkozta a fiatal sportolónő, aki minden meccse előtt imádkozik a sarokban. Ryan Hall, az amerikaiak maratonfutója pedig egyszerűen csak Istent jelölte meg legfőbb felkészítőjeként.

Usain Bolt jamaikai rövidtávfutó és Will Claye amerikai távol- és hármasugró hazájuk zászlajával és Bibliával a kezükben ünnepelték győzelmüket az olimpiai stadionban.

Sajnos a magyar olimpikonok kapcsán nem tudok hasonló bizonyságtételekről beszámolni. Félreértés ne essék, meghajtom a fejem olimpikonjaink minden várakozást felülmúló teljesítménye, kitartása, küzdelme és eredményei előtt. És abban is biztos vagyok, hogy köztük is vannak hívő keresztények. Mindössze arról van szó szerintem, hogy a magyar olimpikonok – jó magyar szokás szerint – nem nagyon szeretnek beszélni erről, és a hitéletüket (már ha van ilyen) inkább megtartják maguknak.

Valahol halványan rémlik, hogy az első hazai győzelmek kapcsán adott nyilatkozatok között hallottam egy röpke Istennek elrebegett köszönetet – beszúrva az „édesanyámnak” és az „edzőmnek” kifejezések közé –, de mindez annyira rövidkére sikerült, hogy így utólag nem is tudom már megmondani, melyik olimpikonunk szájából hangzott el. (És ezért itt és most azonnal elnézést is kérek!) Az interneten pedig hiába próbáltam rákeresni, sehol nem találtam. Pedig milyen jó lenne! Hiszen épp az ilyen bizonyságtételekre, az ilyen kiemelkedő teljesítményekre és emberekre van szükség ahhoz, hogy a kereszténység ismét „divatba jöjjön”. Ezek az emberek tudnák megmutatni, milyen egyszerű és természetes hálát adni valamiért, amit én is úgy kaptam – az erőért, a tehetségért, a kitartásért, az eredményekért.

Na, de ne ítéljük el őket! Az vesse rájuk az első követ, aki saját maga, a szűk kis környezetében – családban, barátok és kollégák között – helytáll. Hiszen számunkra is ott a lehetőség – nap mint nap.

Pete Renáta (Parókia Portál)

 

 
 

Pályázatok

FEL